Erdélyi koncertúton járt a Kántus 2009-ben

Szokás az a Kántusnál, hogy ha kiszállásra megyünk, tehát egy gyülekezet meghívására istentiszteleten éneklünk, a kórusműveket megszakítva elhangzik egy „Koli-beszámoló”, melyben rövid összefoglalást tart az előadó a Kollégium és Kántus történetéről. Az utóbbi két évtized beszámolóiban mindig hangsúlyos szerepe volt annak a momentumnak, hogy 1990-ben megnyíltak keleti határaink is, és a Kántus – számos nyugati ország után – végre eljuthatott a határon túli testvérekhez is. 1990 nyarán egy kéthetes erdélyi koncertúttal ünnepelte meg a Kántus ezt az eseményt.
Idén nyáron lehetőség adódott egy újabb erdélyi útra. A szervezésben fő szerepe volt a Székelyudvarhelyen élő Lászlóné Varga Juditnak, aki a 90-es évek elején egy rövid ideig a Kántus tagja volt.
Ha a föld Isten kalapja, Erdély a bokréta rajta...
Bár nagy költőnk eredeti versében a hazánk szó szerepel, ezt az átköltést egy erdélyi kis falu, Homoródkarácsonyfalva egy tábláján olvashattuk... és teljesen egyetérthettünk vele.
Az út egyik célja volt, hogy megismerjük Erdélyt, erdélyi testvéreink életmódját, kultúráját, és egy kicsit gondolkodásmódjukat. Ez utóbbihoz járult hozzá az is, hogy a hét folyamán két éjszakára is családok szállásoltak el bennünket. A többi napokon a Székelyudvarhelyi Református Kollégium vendégszeretetét élvezhettük, ahonnan csillagtúraszerűen jártuk a vidéket.
Úgy érzem, hogy nagyon szép, élménydús hetet tölthettünk Udvarhelyszéken, gazdagodtunk történelmi ismeretekben, és többet megtudhattunk arról, hogy mit is jelent igazán magyarnak lenni. Szervezőink igyekeztek is megmutatni nekünk, hogy mi is Erdély, történelmi Magyarországunk virágoskertje. Persze egy hét nagyon kevés ahhoz, hogy megismerjünk egy ilyen hatalmas, kincsekben gazdag helyet, de annyira mindenképpen elég volt, hogy úgy menjünk haza: erre a vidékre még mindenképpen szeretnénk visszatérni.
Mindenhol nagy szeretettel fogadtak minket. Énekeltünk a Nagysolymosi református templomban, koncert után felejthetetlen vacsorával várt minket a gyülekezet, amelyen közösen elevenítettük fel magyar népdalkincsünk gyöngyszemeit.
Szentegyházán a Haáz Sándor vezette Gyermekfilharmónia vendégei voltunk.
Siménfalván és Kisgalambfalván a református templomban, Homoródkarácsonyfalván az unitárius templomban adtunk koncertet. Utolsó nap, vasárnap délelőtt a Székelyudvarhelyi református templomban énekeltünk egy rendhagyó istentisztelet keretében.
Napközben kirándult a csapat: ellátogattunk Farkaslakára, a Tamási Áron-emlékhelyhez; Máréfalván megcsodáltuk a szebbnél szebb faragott székelykapukat; Parajdon lementünk a Sóbányában, és énekeltünk a mélyben kialakított kápolnában tartott istentiszteleten, fürödtünk a szovátai Medve-tóban. Székelyudvarhelyen városnézésünket Lőrincz György író indította, aki részleteket olvasott fel legújabb kötetéből, majd fogadta a Kántust a székely anyaváros polgármestere, Bunta Levente, később koszorút helyeztünk el Orbán Balázs, a legnagyobb székely szobránál.
Egyik legmegrendítőbb élményünk Bözödújfalu volt. A falut egy tervezett vízerőmű miatt árasztották el vízzel, minden házával, templomával és temetőjével együtt. Ma is látszik a vízben a templom épülete, szomorú mementójaként a történteknek. A kitelepített lakosok minden évben visszalátogatnak őseik földjére. Csöndes megdöbbenésünk után szinte magától jött ajkunkra énekszó, Szokolay Sándor: Ima rontás ellen – Fohász Erdély falvaiért című kórusműve:

„Nemzetek országoló Istene!
[...]
Őrző angyal őrizd meg házunkat, állj négy szögin, állj négy őrző angyallal. Fedelét senki le ne omlassza, falait senki le ne ronthassa. Ezen kérésünket halld meg!
Őseink temetőit, hitünk őrző templomait, szent Fiadért kérünk, kíméld meg!
Porból porrá Te tégy csak minket kijelölt időnkben. Fekhessünk nyugodtan ágyunkban, tisztességtől ne féljünk álmunkban. Nyelvünkön bátran szólhassunk, eleink mellett nyughassunk.
Aki ez imát ma vélünk mondja, egész világ magyarjait minden bajtól óvja!
Ámen”